Wittgenstein módszerét folytatva, azt állítjuk, hogy egy logikai értekezést tartunk két dolog egymással való kapcsolatairól. Az értekezés annyi oratóriumból áll, ahány permutációja van az {a,b,c,k,u,t,q,s,w} elsőrangú argumensnek. Mindegyik oratórium annyi énekből áll, ahány permutációja van a 72 SQ_αβ sorrendnek (tehát ahány egymásutánban generálhatjuk a sorrendeket). Minden ének annyi dalból áll, ahány permutációja van az ( SQ_αβ {=¦≠} SQ_γδ ) összehasonlításoknak. Minden dal egy vagy több ritmusból áll, ahol ( SQ_αβ = SQ_γδ ) esetén szünet, míg ( SQ_αβ ≠ SQ_γδ ) esetén taktusok hallhatók. Minden taktus (átrendezés) egy vagy több logikai mondatból áll. A logikai mondat könyvelési megfelelője egy elem mozgása egy helyről egy másik helyre. A logikai mondat szavai önmagukban nem hordoznak jelentést, mivel csak a mondat attributumai. A logikai mondat „(1+3=4) az AB sorrendben a 3. helyen áll, míg a BA sorrendben a 17. helyen” szavai (a=3, b=4; SQAB(3,4)=3;SQBA(3,4)=17) már ismertek – redundánsak – lehetnek, vagy még nem, attól függően, hallottuk-e már ezeket a szavakat.

A felsorolás sorrendje meghatározza, hogy a logikai mondatok melyik szavát hallottuk már. Ez egyben az oka annak, hogy a n? kifejezes eredménye nem egész szám.

A kommutatív halmazok és a sorrendezett halmazok száma nem kongruens. Az n számosságú halmaz sorrendjei számát az f₁=n! függvény, míg kommutatív struktúrái számát az f₂=n? függvény adja meg, ahol n?=part(n)^ln(part(n)) , ahol part(n) az n természetes szám partícióinak száma. (ld. graph)